Egy koldus ült az út mentén, több mint 30 éven át. Arra megy egy idegen.
– Adna egy kis aprópénzt? – motyogta a koldus, és gépiesen tartotta oda kalapját.
– Nincs mit adnom, felelte az idegen. Aztán megkérdezte: – Min ülsz?
– Ó, ez csak egy régi láda. Amióta az eszemet tudom, ezen ücsörgök itt.
– Belenéztél már valaha is abba a ládába?
– Nem. Minek is néztem volna? Nincs benne semmi. – Nézz csak bele!
A koldus nagy nehezen fölfeszítette a láda tetejét. Megdöbbenve, hitetlenkedve, majd megmámorosodva konstatálta, hogy a láda tele van arannyal.
Én vagyok az idegen, akinek nincs mit adnia, és aki azt sürgeti, hogy nézd meg, mi van belül. Ám ne valamilyen ládába nézz bele! A kincs még közelebb van hozzád: önmagadban!
Szinte hallom, amint mondod: „Csakhogy én nem vagyok koldus!” Valójában mindenki koldus, aki még nem találta meg igazi gazdagságát – a Lét sugárzó boldogságát, és az ezzel járó mély, rendíthetetlen békét -, bármilyen anyagi bőségben éljen is. Az emberek kívül keresik az élvezet és a kielégülés morzsáit – a megbecsülést, a biztonságot vagy a szeretetet -, miközben belül kincset őriznek, amely nemcsak hogy tartalmazza az előbbieket, hanem még mérhetetlenül hatalmasabb is, mint bármi, amit a világ kínálhat!
(Részlet Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvéből)